Az utazás előtti évben munkahelyi kiküldetésem során személyesen is megismerkedtem két Lisszabonban élő portugál kollégámmal, akikkel nagyon jó kapcsolatunk alakult ki, így a nyaralásunk tervezésénél nem csak az volt a szempont, hogy új országba jussunk el, hanem a viszontlátás is újra elérhető közelségbe került.
Korábban számos útleírást olvastunk a dél-portugáliai Algarve partjairól, ahol egymást érik a festői szépségű öblök, a mediterrán kisvárosok, a kristálytiszta víz. Adta magát tehát a terv, hogy a tengerparti pihenést ezúttal is összekötjük pár napnyi városnézéssel.
Következzék úti beszámolónk első része Lisszabonról:
1.nap – A repülőtérről a szállásra
A Budapestről induló közvetlen Wizzair járatnak köszönhetően kb. 3 órányi repülést követően, röviddel 18:30 után érkeztünk meg a portugál fővárosba. A repülő az óceán felett kanyarodott vissza a város reptere felé, lenyűgöző kilátást adva a partra és a lakott területre.
Apartmanunkat ezúttal is a booking.com-on kersztül foglaltuk, előzetesen a The Keep nevű szállásra esett a választásunk, viszont a későbbiekben olvasott több értékelés alapján (a hely koszos, elhanyagolt, számos szobában ágyi poloskákat is találtak), nem reszkíroztunk, átfoglaltunk a kicsit drágább, de sokkal jobb visszajelzésekkel rendelkező Stay Home Lisbon-ra. Paulo, a tulajdonos már röviddel a foglalás után felvette velünk a kapcsolatot, és felajánlotta, hogy a reptéren várni fog minket, majd autóval külön felár nélkül visz el az apartmanhoz. Telefonszámát is megadta, így megegyeztünk, hogy WhatsApp-on tartjuk a kapcsolatot. Ígéretéhez híven a reptéren találkoztunk, majd az úton szinte végig mesélt Lisszabonról, a nevezetességekről, megalapozva a pozitív hangulatot.
Tömegközlekedéssel is egyszerűen elérhető Lisszabon belvárosa. Választhatjuk az Aerobust, vagy a piros metróvonalat. A lisszaboni tömegközlekedéshez érdemes már a repülőtéren Viva Viagem kártyát vásárolni.
Viva Viagem kártya:
Ezt a feltölthető kártyát kell a tömegközlekedés beléptetőkapuinál, vagy a járműveken érvényesíteni. A kártya 50 eurocentbe kerül, amikre különböző árú ill. érvényességű jegyeket vagy bérletet tölthetünk fel. A sima vonaljegy 1.50€-ba, a 24 órás jegy 6.40€-ba, amennyiben a Tejo folyón közlekedő kompokat is szeretnénk igénybe venni, úgy 9.50€-ba fog kerülni. Fontos, hogy egyszerre csak egy féle opciót tárolhatunk a kártyán, tehát pl. amíg van felhasználatlan vonaljegyünk, úgy nem lehet ugyanarra a kártyára 24 órás jegyet vásárolnunk.
Még aznap este visszasétáltunk a szállástól pár száz méterre található Campo Pequeno téren levő Pingo Doce szupermarketbe. Megnyugodtunk, mivel a magyarországihoz hasonló árakkal találkoztunk, így szinte biztossá vált, hogy egy olaszországi vagy spanyolországi nyaraláshoz képest jóval kevesebb pénzből fedezhető az ott tartózkodásunk.
2.nap – Séta Bairro Alto és Chiado városrészekben
Másnap reggel az apartmanunkból kilépve a Campo Pequeno felé vettük az irányt. Az 1890-es években téglából épült 80 méter átmérőjű arénát bikaviadalok helyszínéül használták. A spanyol bikaviadalokkal ellentétben Portugáliában élve hagyták a küzdő állatot. Ezt a rendeletet még I. Mihály portugál király hozta az állatok védelmében.
Az épületben 2006 óta különböző kultúreseményeket rendeznek, ill. néhány bolt is helyet kapott.
Az arénától az Avenida de Berna utcán sétáltunk tovább az Eduardo VII park felé. A Lisszabonban sétálóknak egykettőre fel fognak tűnni a város felett nagyon gyakran, nagyon alacsonyan szálló repülők. Szinte a legtöbb nagyvárossal ellentétben a reptér valójában a városban található, így az óceán felől érkező, leszálló gépek itt már szinte a házak tetejét érik. Nem is igazán emlékszek a parkba vezető útra, mert folyamatosan az eget kémleltem a fényképező lencsén át, de a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott, a folyamatos repülőforgalom megszokottá vált, és persze nem a leszálló repülőkért jöttünk a portugál fővárosba.
Az Eduardo VII Park (Parque Eduardo VII) 26 hektáron terül el a Marquês de Pombal tértől, ill. az Avenida da Liberdade úttól északra. A park a nevét VII. Eduárd brit király után kapta, aki 1902-ben érkezett az országba, hogy megerősítse az országok közötti kapcsolatot. A lejtős parkról zavartalan kilátás nyílik a Marquês de Pombal térre.
A térről induló Avenida da Liberdade egy 90 méter széles, 1100 méter hosszú sugárút Lisszabon szívében. Fontos közlekedési útként szolgál, illetve otthont ad szinte az összes luxus világmárka üzleteinek. Manapság a világ 35. legdrágább utcájaként tartják nyilván. Képzeljétek el ezt az utat úgy, mint a budapesti Andrássy és Váci utca keresztezését.
Az út a Praça dos Restauradores térbe torkollik, ahol az 1640-1688 között zajlott portugál-spanyol harcoknak állítottak emlékművet (Monumento aos Restauradores). A harcokat a portugálok nyerték, ezzel ítélve teljes bukásra a Habsburg ház spanyol ágát.
A tér egyik sarkában, egy szűk utcából indul Lisszabon egyik jellegzetes közlekedési eszköze, a Glória sikló.
A lisszaboni siklók:
A lisszaboni “siklók” a város tömegközlekedésének szerves részei. A járművek a város szűk, meredek útjain közlekedve az 1800-as évék végétől segítik a helyi lakosokat és turistákat. Hagyományos értelemben nem siklókról beszélünk, hiszen a járműveket nem a hozzájuk kapcsolt acélsodronyok mozgatják, hanem minden kocsi saját elektromos motorral rendelkezik. A pályán ingaszerűen összekötött 2 kocsi egy időben indul indul az alsó és felső állomásról. Lisszabonban 3db “sikló” található: az Elevador do Lavra, az Elevador da Glória, ill. az Elevador da Bica. Lisszabon ezen jellegzetes közlekedési eszközét szinte minden ajándéktárgyon, vagy képeslapon felfedezhetjük.
Nem hagyhattuk ki a siklózást mi sem. 2,90 Euróért jegyet vettünk a járművön, majd számos turistával egyetemben bezsúfolódtunk a nem túl tágas kocsiba. Extrém szerencsésnek kell lenni, ha valaki ülőhelyre vágyik. A népszerűségének köszönhetően a kocsik mindig tele vannak, így sokan nem is várták ki a sorukat, hanem gyalog vágtak neki a közel 18%-os emelkedőnek.
A sikló felső állomása a Bairro Alto városrészben lévő Rua San Pedro de Alcántara. A kis tér közeléből az egyik legszebb kilátás nyílik Lisszabon városára és a Szent György várra (Castelo de Sao George). A tér éppen felújítás alatt volt, így nagy része le is volt zárva a gyalogosok elől, viszont ez szerencsére nem rontotta el teljesen az összképet.
A felső állomáson ezúttal jóval kevesebben várták az induló siklót, így a lefelé induló kocsiban már sokkal kényelmesebben utazhattunk vissza.
A Glória alsó állomásától csak egy kőhajítás A Rossio (Dom Pedro IV) tér, amely a középkor óta Lisszabon fő tere. Régen különböző ünnepségek, bikaviadalok és kivégzések helyszíne volt, ma a helyi lakosok és turisták egyik kedvenc találkozóhelye. A megannyi szökőkutat, árnyékos ülőhelyet, és IV. Péter portugál király szobrát az óceán hullámait imitáló kőburkolat veszi körül.
A tér közelében található a Rossio pályaudvar, ahonnan pl. Sintrába juthatunk el. A repülőtérre közlekedő Aerobus is megáll ezen a téren. A placc északi részéről induló Rua das Portas de Santo Antão sétálóutcán tucatjával sorakoznak a vevőcsalogató éttermek.
Mire a térre értünk, már nagyon éhesek voltunk, így szégyenszemre megcéloztuk a közeli McDonalds-ot. Itt láttam először azt a rendszert, hogy a gyorsétterem bejáratánál érintő kijelzőkön előre ki tudjuk választani mit szeretnénk fogyasztani, és mire a pénztárhoz érünk már ott várt a rendelésünk. Sokkal gyorsabb és kényelmesebb megoldás, mint ha az idegen nyelvet nem olyan jól beszélők hosszú percekig activityznének, mit is szeretnének enni.
Visszatérve a térre, az egyik portugál kollégám javaslatára, meglátogattuk a tradicionális A Ginjinha bárt, ahol Lisszabon édes, alkoholos italát, az ugyanolyan nevű Ginjinha-t kóstoltuk meg. Mivel a Ginjinha Lisszabon egyik legjellemzőbb likőrje, nem csoda, hogy szinte minden bárban kapható ez az ital. Néhány autentikus hely azonban már több, mint egy évszázada szolgálja ki a helyi lakosság mellett a Ginjinha szerelmeseit, ezért esett nekünk is erre a helyre a választásunk.
Ginjinha:
A Ginjinha (vagy rövidebb néven Ginja) édes cseresznyelikőr, amit a 17. századtól kezdve isznak a lisszaboniak. Az ital elkészítése során viszonylag erős borba cukrot kevernek és Ginja meggyszemekkel ízesítik. A kis adagokban árult italért körülbelül 1.5€ összeget kell fizetni, független attól, hogy meggyszemekkel, vagy anélkül kérjük az italt.
A Ginjinha szeretete generációról generációra öröklődik. Az idősebb korosztály csodaszerként tekint az italra, ami képes minden bajból kigyógyítani az embereket.
A bár maga nagyon pici, alig 3-4 ember számára van bent hely, egyszerű, egy pultot és pár polcra kitett italt láttunk bent, nem is foglalkoztunk ezzel, kikértünk két pohár italt, amit a többiekkel együtt az utcán hajtottunk fel.
Megoszlik a vélemény, hogy a meggy magjával mit is kezdjünk. A helyiek simán szétköpdösik a kis bár előtti téren, mi szerény módon visszatettük az üres pohárba.
Mielőtt tovább folyattuk volna a sétát a Santa Justa felvonóig, rövid kitérőt tettünk a Rua das Portas de Santo Antão sétálóutcán, a Lavra nevű siklóig, ne maradjon ez sem lefényképezetlenül, majd a lisszaboni tartózkodásunkra vásároltunk Viva Viagem kártyát.
Innen visszafordultunk, majd pár perc séta után értük el a házak között megbújó Santa Justa felvonót. A felvonó a 19. században épült azzal a céllal, hogy a Baixa kerületből a Carmo templom romjaihoz szállítsa fel az embereket. Mára elsősorban turisztikai attrakció és a város egyik jelentős látnivalója. A kovácsoltvas felvonó 2 kabinja egyesével 29 embert tud szállítani 45 méter magasra. A felvonó tetején egy újonnan épített kilátó található, ahonnan csodálatos panoráma nyílik Lisszabon történelmi központjára.
Hatalmas sor állt a felvonó előtt, ennek ellenére adtunk egy esélyt a látványosságnak, beálltunk a kígyózó embertömeg végére, de miután kb. 20 perc elteltével egy tapodtat sem haladtunk előre, így végül feladtuk, nem jutottunk fel a kilátóba.
A felvonóra 5.15€ összegért válthatunk jegyet, ami magába foglalja a kilátó 1.50€ árát is.
Tipp #1:
A Santa Justa felvonó a helyi tömegközlekedés része, így, amennyiben pl. 24 órás helyi jegyet veszünk (6,30€), úgy az nem csak a liftre, de a komplett tömegközlekedés mellett a Gloria siklóra, ill. a 28-as villamosra is érvényes, sőt Belém-be is utazhatunk vele, pénzt spórolva ezzel. Az 1,50 eurós kilátó ár nincs benne a napijegy árában, így azt külön, minden esetben meg kell vásárolnunk!
Tipp #2:
A kilátót nem csak a felvonóval érhetjük el, hanem a felső állomás közelében levő fekvő Rua do Carmo utca felől is. A Bellalisa éttermen átsétálva a kilátópontnál találjuk magunkat, így csupán 1,50 eurót kell fizetnünk.
Nem keseredtünk el, hogy nem jutottunk fel a kilátóhelyre, mivel Lisszabonban tucatnyi egyéb hely van, ahonnan rálátunk a városra, így nagyon könnyű pótolni a kimaradt élményt.
Dél felé tovább sétáltunk a kikötő irányába a Cais do Sodré megállóhoz. Terveink szerint a Tajo folyón áthajózva Almadában meglátogattuk a Krisztus király szobrot. A kikötőből menetrendszerűen indultak hajók Cacilhas kikötőjébe. Az utazáshoz új Viva Viagem kártyára volt szükség, amire 1,25 Euróért vettünk egyirányú kompjegyet. Fontos, hogy nem létezik jegytípus oda-vissza útra, így a teljes utazáshoz 2 db egyirányú jegyre volt szükség.
Almadába érkezve a 30 percenként induló 101-es busszal folytattunk az utunkat a szobor felé. Mivel Almadában a tömegközlekedést más cég üzemelteti mint Lisszabonban, így sajnos a lisszaboni bérletünket nem használhattuk, a buszsofőrnél vettünk retúr jegyet 2-2 Euróért. Mire a célhoz értünk, addigra a szobor 80 méter magas kilátóterasza bezárt, így a szobrot körülvevő pálmafákkal teli parkban tudtunk csak sétálni.
A Cristo Rei szobor a várost megáldó Krisztust ábrázolja kitárt karokkal. Az emlékművet az 1950-es években állították, hálából, hogy a Második Világháború borzalmai elkerülték Portugáliát. Az inspirációt a brazíliai Megváltó Krisztus szobra adta. A szobor mai napig fontos vallási zarándokhely, illetve a parkba érkező turisták számára lenyűgöző kilátást biztosít a fővárosra és az Április 25. hídra.
A parkot elhagyva visszatértünk Lisszabonba. Mire újra partot értünk már lement a nap, így az Április 25. híd sziluettjeit láthattuk csupán.
Kellemesen elfáradva a mai hosszú séta után visszatértünk a szálláshelyünkre, majd lepihentünk, felkészülve a következő napi sétára.
3.nap – Belém és Baixa
A Lisszabonban töltött harmadik napunkat Belém és Baixa városrészek felderítésének szenteltük. Belém a főváros nyugati részén, közvetlenül a Tejo folyó partján fekszik. A 15. és 16. századi portugál felfedezőhajók, köztük Vasco da Gama is innen indult indiai felfedezőútjára.
A Cais do Sodré megállóból indultunk, ahonnan több opciónk is volt a Belém-be utazáshoz. Választhatjuk a 15-ös villamost, vagy a Linha de Cascais vonatot is. A vonat előnye, hogy alig 10 perc alatt ér Belémbe, viszont a helyi tömegközlekedéshez használt Viva Viagem kártyát nem tudjuk használni, külön jegyet kellett volna vennünk, így választásunk a lassabb, de plusz költséget nem jelentő villamosra esett. Emlékszem, a légkondicionálás ellenére a villamoson nagyon meleg volt, alig vártuk, hogy a közel 30 perces út megállóiban a vezető kinyissa az ajtókat és friss, hűvösebb levegő jusson be a kocsikba.
Mivel a Belémbe közlekedő villamos közkedvelt a turisták körében, így az mágnesként vonzza a zsebtolvajokat. Ha lehet, ne álljunk az ajtók közelében, mert az ajtók csukódása előtt kívülről egy hirtelen mozdulattal kitéphetik a táskánkat és értékeinket a kezünkből!
Belémben a Jardim Afonso de Albuquerque park közelében szálltunk le és innen átsétáltunk a Szent Jeromos kolostorhoz (Mosteiro dos Jerónimos). A több mint 100 évig elhúzódó építkezést I. Mánuel király parancsára kezdték. A rendkívül gazdagon díszített kolostor a felfedezések jelképévé vált Vasco de Gama visszatérése után. A múzeumoknak otthont adó épületben elsősorban a hajók által ihletett dekorációk, a felfedezések korabeli, távoli utakról hazahozott egzotikus tárgyak találhatóak meg. A késő gótikus stílusú épület 1983 óta az UNESCO világörökség része.
A múzeumok, ill. a kolostor tökéletes látványosság minden műkedvelő számára, így nem meglepő, hogy szinte minden napszakban hosszú, kígyózó tömeg áll sorban bejutásra várva. Mivel nem vettünk előre belépőjegyet, így számításaink szerint minimum 1 órát kellett volna a napon aszalódnunk. Mindenkinek javasoljuk, aki szeretné a kolostort belülről is megnézni, az időben ezen az oldalon előre foglalja le a 12 Eurós jegyet.
Az épület előtti Jardim da Praça do Império parkon átsétáltunk, egyenesen a Felfedezések Emlékművéig (Padrão dos Descobrimentos). Az 50 méter magas emlékművet, Tengerész Henrik halálának 500. évfordulóján 1960-ban adták át. Az emlékmű egy hajóorrot ábrázol, amin a portugál történelem neves személyeinek szobrát találjuk.
Az emlékmű előtt viszonylag kevesen álltak sorba, így, ha már a kolostorba nem jutottunk be, ide jegyet vettünk és felmentünk a felső kilátóteraszra. A belépő fejenként 5 Euróba került.
Az emlékmű tetejéről láthatjuk a torony előtti, mozaikokból kirakott felfedezések térképét:
A Szent Jeromos kolostort:
És a tengerpartra épült Belém tornyot (Torre de Belém):
A Felfedezők emlékművét hátrahagyva a Belém torony felé vettük az irányt. A torony előtti árnyékos park tökéletes hely volt arra, hogy a fűben elfekve hűsöljünk pár percet mielőtt felfedeztük a Belém torony környékét és visszatértünk Lisszabonba.
A 16. századi erőd díszített erkélyeivel, tornyaival Lisszabon ünnepélyes kapujának, másrészt a város védelmi rendszerének részeként épült. 1580-ban, a spanyolok megszállása alatt a torony is megadta magát. A következő évszázadokban a tornyot többnyire vámházként, valamint börtönnek használták.
A toronynál visszafordultunk, majd a 15-ös villamossal visszautaztunk Cais de Sodré kikötőjébe. A kikötőben beugrottunk a Pingo Doce szupermarketbe, a nap hátralévő részére feltankoltunk enni-, és innivalóval, ami után Baixa városrész bejárása következett.
Baixa Lisszabon szívében fekszik, a kerület bővelkedik a csodálatos terekben és hangulatos sétáló-, és bevásárlóutcákban, ezek mellett a nyüzsgő éjszakai életének köszönhetően a fiatalok kedvenc negyede. 1755. november 11-én a történelem egyik legerősebb földrengése és az ezt követő szökőár romokba döntötte a kerületet. Az újjáépítés során szakítottak a hagyományos szűk városi utcás elrendezéssel, az új építmények már a modernebb rácsminta alapján épültek fel. Az új neoklasszicista épületek már földrengésbiztosra épültek.
A kikötőtől pár saroknyira, a Rua da Conceição utcánál kereszteztük a 28-as villamos vonalát. Ez a klasszikus lisszaboni villamos turistákkal megtömve zötykölődik a város meredek, szűk utcáin, miközben áthalad a népszerű turisztikai kerületeken (Graca, Alfama, Baixa és Estrela). Az 1930-as években készült kocsik máshol biztosan múzeumba kerülnének, de a portugál fővárosban a mai napig a közlekedés szerves részét képezik, mivel a pálya nyomvonala nem alkalmas a modern villamosok üzemeltetésére.
A villamosvonalról (hasonlóan a belémi vonalról) mi nem hallottunk jókat, az utasok, akár a heringek nyomorognak a kocsikban, reszkírozva, hogy a zsebesek egy óvatlan pillanatban ellopják a tárcákat, vagy egyéb értékeket, így mi a séta mellett döntöttünk követve a villamos vonalát.
A séta végül megterhelőbb lett, mint amire számítottunk. A rekkenő hőség csak az árnyékos oldalon volt elviselhető, megállás nélkül kereszteztük az utcát pár méterekre elmenekülve a Nap égető sugarai elől. A szűk, zsúfolt utcán rövidebb pihenőket tartottunk, próbáltuk az éppen elhaladó villamost a készült fényképekbe komponálni. Nekem az egyik kedvenc helyem lett a Calçada de São Francisco utca. Aki már volt a kaliforniai nagyvárosban, az egyből felfedezheti a hasonlóságokat és megérti az utca elnevezését.
A 28-as villamos egyik megállójánál található a rövid nevű Se katedrális. Az impozáns templom erődítmény jellegű külsejével és két óratornyával a 12. század óta Lisszabon legfontosabb és ikonikusabb vallási épülete. A templomba ingyen bemehetünk, viszont a hozzá tartozó kolostor megtekintéséhez 2,5 Euróért kell belépőt vennünk.
A katedrális meglátogatása után volt még szűk másfél óránk a kollégákkal tervezett találkozóig, így kényelmes tempóban indultunk vissza a kikötőtől nem messze eső irodaépület felé. Sétánk során rengeteg ajándéktárgyat és képeslapot láttam egy, a házak között felfelé haladó libegőről, ezt szerettem volna mindenképpen lefotózni, mielőtt az esténk sörözésbe fulladt volna. Abban biztos voltam, hogy a Lisszabonban található siklók közül sem a korábban meglátogatott Lavra, sem a Glória nem lehetett a képeken, így kizárásos alapon a Bica maradt hátra.
A Rua de Sao Paolo utcára érve a GPS jelezte, hogy a célnál vagyunk, viszont sehol nem találtuk a felvonót. Többször föl-alá sétáltunk az utcában, de látszólag semmi nem utalt arra, hogy erről a helyről sikló járna. Már majdnem feladtuk a keresést, mikor utolsó elkeseredésünkben felsétáltunk egy céltól pár méterre levő meredek lépcsősoron (Calçada da Bica Grande), gondolva, hogy valahol félúton az emelkedőn megtaláljuk a keresett helyszínt.
Az első lehetőségnél balra fordulva pár méter után valóban kereszteztük a síneket, és elértük azt az utcát amiért valójában ide jöttünk.
Szerintem a szűk graffitis házfalak között felkúszó citromsárga-fehér kocsi az egyik legjobb fotótéma, amit Lisszabonban találhatunk. Íme:
Mindenkit óvatosságra intek, mivel a felfelé és lefelé haladó járművek ingaként vannak összekapcsolva, így, amennyiben felfelé közeledik egy kocsi, úgy teljesen biztos, hogy az ő “ellenpárja” vele egy időben indul fentről lefelé. A kép készítésének helyszíne kicsit közelebb volt az alsó állomáshoz, viszont a kocsi elhaladtával rövidesen a hátunk mögül érkezett a lefelé haladó jármű! Vigyázzatok, nehogy baleset legyen a fényképezés vége!
A pálya felső része is megér egy-két fotót:
A sikló útján lefelé haladva értük el az alsó állomást, ekkor értettük meg miért nem találtuk azt meg a Rua de Sao Paolo utcából. Az eddig látott felvonóknál nyitott volt az alsó állomás, ez esetben egy épületből indul a szerelvény, és hiába, hogy óriás mérettel ki van írva egy kapu fölé annak a neve simán többször elszaladtunk előtte. Nem kommentelem a figyelmetlenségünket, tanuljatok a példánkból!
Google utcaképen nagyon jól látni az alsó állomás utcafronti részét. Igen, ezt a feliratot nem vettük észre…
Innen pár percnyire értük el kollégáim irodaépületét, ahol a padon ücsörögve vártunk, hogy lejárjon a munkaidejük. Újbóli találkozásunknak mindannyian nagyon megörültünk, muszáj volt egy-két sörrel és egy közös vacsorával megünnepelni ezt a jeles eseményt.
Felsétáltunk a közeli Miradouro de Santa Catarina térre, ahol a térre kirakott asztalokhoz ültünk le elfogyasztani a közeli büféből vásárolt sört és snacket. Mivel Portugália nem sörnagyhatalom, így a legtöbb helyen a jól ismert nagy márkák mellett a helyi Sagres ill. Super Bock közül választhatunk. Az este közeledtével a hely megtelt fiatalokkal, akik a földön ülve, kisebb-nagyobb csoportokban iszogattak, gitároztak, miközben időről-időre füves cigi szaga csapta meg az egybegyűlteket. Külön pikantériája a helynek, hogy szinte az egész térről kilátás nyílik a folyóra, a hídra, ill. a Krisztus szoborra.
Ez volt az a pont, ahol megértettük a portugál mentalitást. Lisszabont sokan a “tolerancia városának” is ismerik. Az emberek a végletekig nyugodtak, elfogadóak, legyen itt bárki, biztos, hogy senki nem fogja őt rossz szóval illetni, vagy akár rosszallóan ránézni. A portugálokra e mellett általában igaz, hogy nem kapkodnak el semmit, kiélvezik a pillanatot. Ha valaki szeretné az igazi Carpe Diem-et megtapasztalni, annak nagyon ajánlom, hogy utazzon el erre a helyre és töltsön itt pár órát.
Sörözés közben zanzásítva szóba került az 1974 Április 25. forradalom, amit más szóval “szekfűs” forradalomnak is neveznek. A forradalom során szinte egyetlen puskalövés nem dördült, a katonák és a felkelők virágokat dugtak a puskacsövekbe, a diktatórikus rezsim így is szinte ellenállás nélkül lemondott.
Ezek után kinek ne lenne szimpatikus nép a Portugál 🙂
A vacsorát a Casa da Índia nevű, leginkább tengeri ételekre szakosodott étteremben fogyasztottuk el. Tudni kell rólam, hogy finoman szólva nem vagyok a tengeri ételek fanatikusa, és vallom, hogy amíg csirke és marha él a Földön, addig a tengerben élő élőlények nincsenek veszélyben miattam. Mivel korábban megígértem magamnak, hogy ha ez az utazás és a találkozó összejön, akkor beadom a derekam és megkóstolok valami helyben készült “finomságot”, így tartanom kellett magamat ehhez a döntéshez.
Választásom a kagylóra esett, amit be kell vallanom nem bántam meg. A kagyló citromos zöld-fűszeres lével volt meglocsolva, azzal együtt elfogyasztva isteni íze volt. Lehet, hogy valahol mélyen mégiscsak szeretem a tenger gyümölcsei kaját?
Az étterem viszonylag kicsi, és mivel alacsony áron és magas minőségben árulják az itt készült ételeket, szinte mindig telt ház van. Mi is az utolsó bejárat melletti asztalt kaptuk meg, az utánunk érkezők az utcán álltak sorba, mire egy-egy asztal felszabadult számukra.
A vacsora nem lehetett teljes anélkül, hogy ne együnk tradicionális édességet, a világ egyik legfinomabb sütijét a Pastéis De Nata-t. A Casa da Índiától csak pár lépést kellett tennünk a Praça Luís de Camões tér felé és az út bal oldalán feltűnt a Manteigaria nevű cukrászda, friss sütemény illatával töltve be az utcát.
Pastéis De Nata
A muffin alakú édesség kívül leveles tészta, belül tojássárgájából készült fahéjas pudingszerű krém. Az olcsó, gyorsan elkészíthető süteményt a világon szinte mindenki szereti. Eredetileg a Santa Maria de Belém szerzetesei készítették az 1830-as években a maradék tojás sárgáját felhasználva. Az 1830-as évek végétől a szerzetesek új bevételi forrást keresve a helyi pékségeken keresztül kezdték árusítani a Pastéis De Belém nevű süteményt, ami rövid időn belül hatalmas népszerűségre tett szert. Az eredeti recept azóta sem nyilvános, viszont számos cukrászda és üzem kezdte el másolni az édességet és árusítani azokat Pastéis De Nata néven. A kis süteményt érdemes frissen, melegen, fahéjjal a tetején megenni. Nem véletlen a nevében alkalmazott többes szám (pastéis=sütemények), nekünk sem sikerült egy darab után abbahagyni a fogyasztását.
A cukrászdában a pultnál, vagy a bent levő kis asztaloknál állva fogyaszthatjuk el ezt az isteni édességet. Mire a vacsoránkkal végeztünk lement a Nap, és a Baixa negyed kezdett megtelni bulizni induló fiatalokkal. Kollégáimmal egyetemben mi is csatlakoztunk a szórakozóhelyek között vándorló emberekhez.
Séta közben mi is betértünk pár pubba, megkóstolva a legkülönbözőbb helyi italokat, például a 22% alkoholtartalmú Beirão likőrt, amit a világ számos pontjáról (Thaiföld, Brazília) származó magok és gyógynövények desztillálásával készítenek. Az ital talán a Becherovkára hasonlít a legjobban, annál viszont gyengébb. Az itthoni barátainknak nem igazán ízlett, szerint a Beirão elég fogkrém ízű.
A likőr mellett fogyasztottunk a sokkal kellemesebb ízű Caipirinha koktélból. A Caipirinha nagy tételben készíthető buli ital. Alapja a Magyarországon is pár helyen kapható Cachaça, ami rumhoz hasonló cukornád desztillálásával készülő, a rumnál azonban könnyedebb és semlegesebb ízű 35-40% alkoholtartalmú ital. A Caipirinha elkészítése során lime-ot darabolnak, törőfával összetörik, hozzáadnak barna cukrot. A poharat megtöltik tört jéggel, a tört lime-mal, majd ráöntik a Cachaça-t.
Pár pohár koktél elfogyasztása után visszasétáltunk a kikötőbe, ahonnan mindenki hazaindult.
4.nap – az utolsó órák Lisszabonban
Az utolsó nap reggelén az apartmanban vártuk Pedrót, a tulajt, aki értünk jött, majd autóval kivitt minket a reptérre, ahol a bérelt autót átvettük. Az AVIS-nál a várakozásoknak megfelelően minden rendben ment, rövidesen be is ülhettünk a kis piros Toyota Yarisba, amivel folyattunk utunkat Sintrán keresztül a déli Algarve partra.
A festői Algarvén töltött egy hetünkről, a vad, sziklás partokról, a napsütötte tengerparti üdülővárosokról a következő cikkünkben olvashattok!