A Portugál nyaralásunk első pár napjáról, a lisszaboni élményekről ebben a cikkben olvashattok. Következzék a folytatás, az algarvén töltött egy hetünkről.
Miután a repülőtéren fevettük az autót, Sintra felé indultunk. A Lisszabontól alig 30 kilométerre fekvő Sintra a természeti szépségeivel, a hegytetőn lévő mór várával fantasztikus helynek ígérkezett, minden útleírás és könyv ajánlja, hogy kössük ezt össze Lisszaboni tartózkodásunkkal.
Képzeljük el, hogy a 370.000 lakosú várost 2015-ben 2,2 millió turista kereste fel, a látogatók száma évente rendületlenül kb. 15%-kal emelkedik. A látogatók számához igazodva a közlekedési helyzet is egyre kilátástalanabb. Mi a mór várat (Castelo dos Mouros) szerettük volna meglátogatni, viszont a hegyre vezető egyirányú körút sokkal inkább hasonlított egy nagy parkolóra, mintsem közlekedésre alkalmas útra. Araszolva, egymást ledudálva, kiabálva próbálja a milliónyi vendég elfoglalni a felszabaduló parkolóhelyeket – nem árulok el nagy titkot – kevés eséllyel.
Erről van szó:
A Google szerint 20 perces kört alig 1 óra alatt sikerült teljesíteni. Az első körben nem találtunk szabad helyet, így másodjára is nekifutottunk. A második kör felénél az útról a fák közé letérve sikerült egy 3/4 autónyi helyet találni, ahova a mi kis autónk éppen befért, így addigra félig leizzadva, erősen megemelkedett vérnyomással indultunk el a várhoz vezető gyalogút kereszteződéséhez. A kapunál vettük tudomásul, hogy fejenként 8€ fejében válthatunk belépőjegyet és utána 30 perc kaptatós séta után érjük el a nevezetességet, így pár szitokszó kíséretében távoztunk. Sem ennyi pénzt, sem ennyi időt nem szerettünk volna eltölteni, hátra volt még pár tervezett hely meglátogatása ill. közel 3,5 órányi vezetés a déli partra.
Kiszabadulva a helyi dugó fogságából következett Praia da Adraga tengerpartja. A partot közvetlenül az Atlanti-óceán óriási hullámai nyaldossák, a víz emiatt rendkívül hideg, amin tovább ront a nyílt víz felől fújó erős, hideg szél. A partot leginkább angliai újságok ajánló oldalán találjuk, ezek után el tudom képzelni, milyenek lehetnek strandolás szempontjából az angol partok…
A parton található a portugál körökben ismert és tengeri ételei alapján méltatott Restaurante d’Adraga étterem.
Ki ne szeretett volna gyerekkorában elutazni a világ végére és onnan lelógatni a lábát? A fővárostól alig 40 kilométerre fekvő Cabo da Roca világítótoronynál elvileg ezt bárki megteheti, hiszen a part a világítótoronnyal a kontinentális Európa legnyugatibb pontja. A magas sziklafalon állva tényleg úgy érezhetjük, hogy ez a pont a világ széle.
A világítótorony nem látogatható, viszont ennek ellenére megéri egy rövid sétát tenni a parton. A foylamatosan zúgó óceán és a süvítő szél igazán egyedi érzéssel tölti el az oda látogató embert.
Azért a láblógatással vigyázat! Senki ne merészkedjen a lekerített területen túlra, a sziklaperemhez!
Innen az A2-es autópályán célba vettük Algarve-t.
Kb fél órával az érkezés előtt hívtuk a Porchesben levő szállásunk tulajdonosát, Igort, aki éppen dolgozott, így az apja, Julio jött elénk a porchesi templomhoz autóval, majd elvezetett az otthonához, aminek a felső szintjén volt három különálló apartman kialakítva. Kicsit furcsáltam, hogy a templom és az apartman közötti 90 méteres utat miért autóval tette meg az öreg, de lelke rajta.
Szállás: Studio África
A szállás 2 embernek ideális volt, felszerelt konyhával, saját fürdőszobával rendelkezik, az udvaron sütögetőhely és egy pihenő sarok van kialakítva. Az udvar egyik fedett sarkában mosógép is volt, amit ingyen használhattunk. Egyetlen negatívumként a tucatnyi, nagy ketrecben tartott különböző madarat tudnám felhozni, többször az éles sivító csiripelésükre ébredtünk.
Aznap este Julio elvezetett a legközelebbi Intermarche szupermarketbe, ahol a fia is dolgozott. Igaz gyalog kicsit hosszú lett volna az út, így mindig autóval kellett menni, ha szerettünk volna valamit venni, viszont nagy szupermarket lévén mindent megtaláltunk, amire szükségünk volt.
A bevásárlás után elautóztunk a közeli Praia de Senhora da Rocha parthoz.
2.nap
Az első teljes Algarvén töltöt napunkat a pihenésnek és a napozásnak szenteltük. Szállásadónk a közeli Praia da Marinha partot ajánlotta az egész napi kikapcsolódáshoz, ami a világ egyik legszebb strandjaként ismert. A CNN, illetve a Lonely Planet is szuperlatívuszokban beszél a partról, emellett gyakran találkozhatunk a Praia Da Marinha fotóival a különböző algarvei hirdetésekben.
A parthoz közel egy kisebb parkoló van kialakítva, viszont mivel itt már nem volt szabad hely, visszafordultunk és a többi autóshoz hasonlóan a poros útról letérve a bokrok és fák közötti kisebb-nagyobb területen kerestünk helyet. Strandfelszereléseinket magunkhoz véve visszaballagtunk a part felé. A kis parkolóból már lenyűgöző látvány volt a Praia da Marinha part.
A parkoló bal oldali sarkából egy ösvény vezet le a partra. A lépcsőkön a sziklafal árnyékában árusok ücsörögnek, akiktől pár euróért vehetünk különböző kézzel készült dísztárgyakat és ékszereket. Leérve a partra a lépcső alján egy snack bár található, ez az egyetlen épület az öbölben.
A partot egy benyúló nagyobb szikla két részre osztja. Mi a távolabbi kisebb részen találtunk helyet, aminek előnye, hogy kevesebben voltak, simán találtunk helyet a holminknak. Figyelni kellett, a dagály közeledtével a szikla teljesen a vízbe nyúlt, így a belső kis öbölből vagy a sziklán átmászva, vagy a vízen keresztül lehetett csak elhagyni a partot.
Szerencsére nagyon jó időt fogtunk ki, a Nap hétágra sütött, égetőre forrósítva a puha homokot. Az öböl tisztaságára sem lehetett panaszunk, annak ellenére, hogy hivatalosan nem kapta meg a kék zászlós minősítést, pár eldobott cigicsikket láttunk csupán, szemétnek nyoma sem volt. A környező magas sziklák védelmezően ölelik körül a kis öblöt, így óvva azt a magas hullámoktól. A nyugodt víznek és a tiszta partnak köszönhetően sok, kisgyerekkel érkező család is itt töltötte a napját.
Ahogy a Nap haladt az égen, úgy alakultak ki a sziklafal tövében egyre nagyobb árnyékos területek, sokan ide költöztek át a rekkenő hőségben. Táblák figyelmeztetnek a veszélyre, mindenki csak saját felelősségre menjen a szikla tövébe, mivel kisebb-nagyok homokkő darabok bármikor leválhatnak a meredek falról. Szerencsére az egész algarvei tartózkodásunk alatt nem láttunk, és nem is hallottunk veszélyes szituációról.
3.nap
Praia do Camilo
Porchesi szállásunktól kb. fél órányi autózás után értük el az apró Praia do Camilo partot. A parkolással nagy szerencsénk volt, mivel a part közeli, erre kijelölt hely a strand forgalmához képest kicsi, az utánunk érkezők, már csak az odavezető zsákutca két szélét tudták elfoglalni.
A parkoló a sziklák tetején található, innen festői kilátás tárult elénk a partra, ill. a lagosi öbölre. A tengerbe nyúló sziklák furcsa alakjának köszönhetően a part védett a széltől és a tenger hullámaitól, ezzel biztosítva zavartalan napozást és fürdőzést az azúrkék vízben. A parkolóból hosszú, közel 200 lépcsőfokból álló út vezet le a homokba. A fotósoknak érdemes rövidebb pihenőket tartani, megvárni, míg a lépcső kiürül előttünk, így készítve képeket. Sajnos nekünk ez nem sikerült, mindkét irányban egymást érték a fürdőzni vágyó emberek.
A partot szinte teljesen elborítottták a leterített fürdőlepedők és a napon sütkérezők. Napernyőket elvétve, napágyakat egyáltalán nem láttunk. Az öböl bal oldalán található egy kis, szűk szikába vájt átjáró, ami összeköttetést biztosít a szomszédos kis öböllel. Miután a kis alagúton átbújtunk, sikerült szabad helyet találni, és a homokba elterülni.
Az itt fürdőzni vágyók figyeljenek a dagály közeledtére! Az emelkedő víz pár óra alatt ellepheti az amúgy is kis part szinte felét. Inni-, és ennivalót mindenki vigyen magával, lent a víz mellett nincsenek büfék vagy bárok, bosszantó lehet egy-egy palack ásványvízért visszalépcsőzni a parkoló mellett található (egyébként nem olcsó) O Camilo étterembe.
Mi nem terveztünk fürödni ezen a napon, így nem is készültünk fürdőlepedővel sem, egy rövid parti séta után visszalépcsőztünk a parkolóba, innen gyalog indultunk tovább a közeli Ponta da Piedade part felé.
Ponta da Piedade
A poros bekötőúton néha az út mellett álló autókat kerülgetve, néha a sziklák tetején kitaposott gyalogúton sétáltunk az alig 800 méterre fekvő Ponta da Piedade felé. Itt ugyan nincs fürdőzésre alkalmas part, viszont ennek ellenére senki ne hagyja ki a Miradouro da Ponta da Piedade kilátóhelyet. Séta közben szüntelenül elénk tárult a magas part és a víz romboló munkájaként kialakult sziklaperemek és vájatok. Alig tudtunk a sárgás homokkő és az azúrkék és zöld színekben játszó víz kontrasztjával betelni.
A partot érdemes a vízről is megcsodálni. Ehhez a világítótoronyhoz közeli hosszú lépcsőn kell a vízig lesétálnunk, annak alján egy pár négyzetméteres betonplacc szolgál kikötőként a különböző irodák által szerevezett csónakutaknak. A 75 perces túráért kb. 15€, a 120 perces útért kb. 25€ összeget kell fizetnünk. Aki szeretné önállóan felderíteni az apró öblöket, azok állószörföt, vagy kajakot is bérelhetnek.
Sajnálom, hogy nem naplemente idején voltunk itt. A nyugat algarvei parton innen a legszebb a sagresi sziklák felett lebukó, majd a végtelen óceánba vesző napkorong látványa.
Lagos
Ponta da Piedade után a közeli Lagos felé vettük az irányt. A 31.000 lakost számláló város az 1500-as évektől kezdve kb. 200 éven át volt Algarve fővárosa. Az Európában elsőként rabszolgakereskedelmet folytató várost az 1755-ös földrengés teljesen elpusztította, a jelenleg látható épületek mind a természeti katasztrófa után épültek.
A város leginkább turistaközpontként ismert, viszonylag kevés látnivalót találunk itt. Az óvárosi részbe nem hajthattunk be autóval, így azt az Alan Verde parkolóházban tettük le. A séta kezdeti része nem igazán volt érdekes, a legváltozatosabb állapotban levő, 19. századi lakóházak sorát egy-egy hatalmas garázskapu, vagy utcára nyíló kis bolt törte meg.
Ebédidő lévén keresni kezdtünk egy kiülős helyet, megkívántunk egy könnyű levest és salátát. A bőség zavarában választásunk a Santa Maria étterem és bár nevű helyre esett. Röviden és tömören összefoglalva: válasszatok mást! Az asztalok kicsik voltak még 2 embernek is, a kis asztalokat kompenzálva viszont a várakozási idő volt hosszú. A “pincér” megjegyezte, hogy egyedül dolgozik, ő főz, viszi ki az ételt, de emellett a pénztárba is kell állnia, viszont, ha másnap is visszamennénk akkor jobb lenne, mert be fog állni még egy kollegája is…
Mivel nyaralni voltunk, nem rohantunk sehova, leülni is jó volt, így kivártuk, hogy felszolgálják Gazpacho levest és salátát, ezek legalább egész finomak voltak.
Következő megállónk a Praça Luis de Camoes tér volt. A térre vezető utca ékes példája, hogy mára Lagos a nyaralókat mágnesként vonzó, rájuk berendezkedett mediterrán várossá változott. Az Afonso de Almeida utcát megtöltötték a különböző bárok, éttermek és egymást érték a sablon ajándéktárgyakat pár euróért adó árusok.
A térről visszakanyarodva az Avenida dos Descobrimentos úton követtük a folyót, vissza az Igreja de Santa Maria templomig.
A templomot 1498-ban alapították, az évben, mikor Colombus felfedezte Amerikát. Az épületet a 16. ill 17. században bővítették, viszont sajnos az 1755-ös földrengés a többi algarvei templom mellett ezt sem kímélte, egyedül a főfal élte túl a katasztrófát.
A templomtól az Igreja de Santo António érintésével a parkoló felé vettük az irányt.
Összességében Lagos nekünk nem volt maradandó élmény, inkább az “itt is voltunk” kategóriába esik. Csak ezért nem lenne érdemes ide utazni, de ha már úgyis terveztünk a Praia do Camiloval ill. a Ponta da Piedadével, akkor kár lett volna kihagyni.
Sagres
Cabo de São Vicente felé megálltunk a szörfösök paradicsomának is nevezett Sagres városában. A városról egy dolog maradt meg igazából, a viharos, hideg, szűnni nem akaró szél. A Praia do Martinhal parton még pár percre kiszálltunk az autóból, viszont a dermesztő fuvallatok miatt senkivel nem találkoztunk a közel 700 méter hosszú, finom sárga homokkal borított parton.
Mivel az öböl keletre néz, így az Atlanti-óceán felől érkező hullámok elől védett, viszont ennek ellenére a sekély víz a levegőhöz hasonlóan hűvös marad, még a legmelegebb nyári napokon is. A hideg és a szél fújta, kavargó homok elől menekülve újra autóba ültünk és a Fortaleza de Sagres előtti nagy parkolóba hajtottunk.
…Az erődöt 1453-ban építették, hogy a falut megvédjék a mór támadások elől. Az építése után 130 évvel az angol csapatok Sir Francis Drake vezetésével elpusztították az épületet, amit a 17. században építettek újjá. A vár belsejében múzeum és egy kápolna található, ahonnan csodás kilátás nyílik a tengerpartra, a várfalra felsétálva pedig egy hatalmas, kör alakú, cikkekre osztott területet találunk, ami valószínűleg napóraként funkcionálhatott, bár ezt tudományosan soha nem támasztották alá…
Ezeket az infókat a parkolóban az autóban ülve olvastuk, majd úgy döntöttünk, hogy mivel sem széldzseki, sem forró tea, sem egyéb alkalmatosság nincs nálunk, ami megvédene a kihűléstől, ki sem szálltunk az autóból. Hihetetlen volt, hogy egy mediterrán területen, szeptember elején ennyire hideg és kellemetlen tud lenni az időjárás.
Az erődtől szinte csak egy kőhajítás a Cabo de São Vicente világítótorony, a kontinentális Európa legdélnyugatibb csücske. A világítótorony 2000 wattos fénysugarát 60 kilométerről is látni, így az egyik legerősebb fényű az egész kontinensen. Az volt a tervünk, hogy az Atlanti-óceán fölé 75 méterre magasodó parton keresünk egy helyet, ide leheveredve várjuk meg a naplementét. Tervnek ez kitűnő volt, viszont a viharos szél ismételten keresztülhúzta a számításainkat. A naplementéig hátra levő egy órát itt is szinte végig az autóban kuporogva vészeltük át, a kék óra kezdetekor mentünk csak ki fényképezővel, állvánnyal felszerelkezve, várva a horizont mögé lebukó Napot. Időközben a hely megtelt autókkal és turista buszokkal, sok száz embert szállítva a nem mindennapi látványhoz.
Remegő, elfagyott kézzel készítettem pár képet, ahogy a letűnő Nap vörössé festi a horizontot, ez után semmi más nem érdekelt, minthogy minél hamarabb tegyük meg a pár tíz méternyi utat vissza az autóhoz, indítsuk be a motort, majd állítsuk a fűtést maximumra.
Kb. 2 perccel az után, hogy elhagytuk a parkolót, jöttem rá, hogy elkövettem az egyik legamatőrebb hibát, amit napnyugtakor lehet fotósként elkövetni, túl hamar jöttünk el a partról, és lemaradtunk a szürreális, mélylilára színeződött égboltról, amit ekkorra már csak a visszapillantóból tudtunk élvezni.
Fotósok figyelmébe:
Naplemente után várjatok még pár percet, ne csak az ún “Polgári szürkületet” (Civil twilight) várjátok meg, érdemes a “Navigációs szürkület” (Nautical twilight) időszakában is a helyszínen maradni, meghökkentő képek készülhetnek ezekben a percekben.
Itt olvashattok többet az említett időszakokról.
Ez pedig egy nagyszerű oldal, ahol előre ellenőrizhetitek, hogy pontosan mettől-meddig tartanak a különböző napszakok a Föld egy választott pontján.
4.nap
A nap első felét ismételten a pihenésnek szenteltük. Akármennyire is tetszett előző nap a Praia de Marinha, szerettünk volna esélyt adni a több, mint száz, fürdésre alkalmas partszakasz közül többnek is, így választásunk ezúttal a Carvoeiro közeli Carvalho Beach-re esett.
Carvalho Beach
Az igazán aprócska part nagyon népszerű a lenyűgöző fekvésének köszönhetően. Az aktív pihenésre vágyóknak is ideális, mert meredek sziklafalon kiépítettek egy kis peremet, ahonnan a bátrabbak hódolhatnak a sziklaugró szenvedélyüknek. A snorkelezni vágyóknak is tökéletes a hely, a kristálytiszta, viszonylag gyorsan mélyülő vízben jól megfigyelhető a tenger élővilága.
A partot egy sziklába vájt alig egy ember magasságú szűk alagúton lehet elérni, így idősebbek, vagy a mozgásban korlátozottak nagy nehézségek árán juthatnak csak az öbölbe.
Aki szeretne kicsit elvonulni a tömeg elől és egy nyugodt parton tölteni a napját, annak ideális célpont a Carvalho part. A part minden jó tulajdonsága ellenére nem töltöttünk itt sok időt, mivel napközben nincs egy négyzetcentiméterni árnyékos hely sem. Napernyőnk sajnos nem volt, így a törölközőinket magunkra terítve próbáltunk menekülni a Nap forró sugarai elől. Délutáni órákban kezdett csak megjelenni az árnyék a sziklafalak tövében.
Miután kellőképpen felforrt a fejünk és kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, átautóztunk a közeli Benagil partra. Mindenki felejtse el a “tömeg” szó eddig ismert jelentését, Benagilon új értelmet nyer a kifejezés. A parkolóba is csak több perc araszolás után értünk be, ahol köröket kellett tennünk, mire szabad helyet találtunk a tűző napon. A parkolóból a meredek aszfaltos úton jutottunk vissza a relatív kis partra, ahol több száz ember tömörült össze a víz mellett.
A part nagy forgalmát a közeli barlangrendszereknek és az ahhoz vezető hajótúráknak köszönheti. A legismertebb barlang az Algar de Benagil. A tengerpartról balra eső sziklába a víz egy barlangot vájt, amibe a tetején lévő hatalmas nyíláson át besüt a napfény. A barlangba többféleképpen juthatunk el. A bátrabbak 200 métert úszva az oda tartó hajók között, a sportosabak kajakkal, a kényelmesek egy vezetett csónakút részeként nézhetik meg ezt a páratlan jelenséget.
Mivel sem bátornak, sem sportosnak nem éreztük magunkat. így beálltunk a Taruga Benagil tourshoz váró sorba, majd két nappal későbbi időpontra, egy félórás hajóútra fizettünk be. A jegy 15 Euróba került fejenként.
Albufeira
Az egész napi sütkérezés után úgy döntöttünk, hogy átautózunk a közeli Albufeirába, bízva abban, hogy tudunk egy hangulatos sétát tenni naplemente után. Az autót a Praia do Peneco parthoz közel tettük le, és innen indultunk felfedezőútra a szűk óvárosi utcákon.
Nem volt előre kitalált tervünk merre szeretnénk sétálni, vagy mit szeretnénk feltétlenül megnézni. Céltalanul bolyongtuk a sétálóutcákon, néha sodortatva magunkat a hömpölygő tömeggel, néha egy-egy kis mellékutcába kanyarodva, kitérve az emberáradat elől.
A Praia dos Pescadores part felé haladva teljesen véletlenül láttunk meg egy kültéri, felfelé vezető mozgólépcsőt. Mint később kiderült, a lépcső a Miradouro do Pau da Bandeira kilátóponthoz vitt fel, ahonnan talán a legszebb kilátás nyílik a város kicsit több, mint 200 méter széles tengerpartjára.
A kilátóhelyen elidőztünk, élvezve a hűsítő szelet és a lassan nyugovóra térő város látványát, majd visszaindultunk az autóhoz. Útba ejtettük az óváros központi részén álló teret, ahol már csak pár ember lézengett az éppen zárni készülő üzletek előtt.
5.nap
Szinte minden nyaralásunkkor próbáljuk úgy szervezni a programot, hogy egy nap aktív kirándulás, vagy városnézés után legyen egy nap parton henyélés. Algarve nyugati részét már többé-kevésbé bejártuk, így keleti irányba keresgéltünk a TripAdvisor segítségével. Jó értékelést kapott a “rejtett gyöngyszemnek” titulált, a spanyol határhoz közeli Cacela Velha part.
Cacela Velha
Alig pár útikönyv említi a mindösszesen 2 utcából álló Cacela Velha nevét. A kis faluban néhány tradicionális kék-fehér lakóépületet, pár kávézót, egy éttermet, egy 18. századi erődöt és egy 16. századi templomot találunk, valamint a városfalról gyönyörű kilátást a tengerpartra.
A partra két úton juthatunk le, mi a parkolóból balra fordultunk, majd a templom mellett találtunk egy szűk kőlépcsőt, ami a dombról a part felé vezetett. A homokos részre leérve egy kiszáradt bokros terepen kellett átsétálni, keresztezni egy-két vízfolyást, kikerülve a kaktuszokat és a homokban rohangáló milliónyi kis rákot, mire végül elértük a nagyon lassan mélyülő partot.
A végeláthatatlan finom homokon alig pár horgászon és fürdőzőn kívül senki nem volt, úgy éreztük, hogy az egész part a miénk.
Párszáz méter séta után egy pár kihelyezett napágyat, és nádból készült napernyőt találtunk, itt béreltünk egy helyet pár euróért. Tökéletes hely volt az egész napi relaxációhoz.
Hazafelé indulva vettük észre, hogy a területet, amin idefelé átvágtunk a dagály elárasztotta egy homokszigetet képezve ezzel és ide zárva a strandolókat. Kicsit tanácstalanok voltunk, hogyan jutunk vissza a házak közé. Láttunk a faluból induló embereket a fejükön hozva a strandfelszerelésüket, átgázolva a mellmagasságig érő vízen, viszont a visszautat mi így nem kockáztattuk meg, tudva, hogy a víz alatt bármikor ráléphetünk egy bokorra, faágra, rákra, vagy egyéb nem várt dologra.
Kb. fél óra céltalan föl-alá sétálgatás után találkoztunk egy kis csoportnyi emberrel, akik a víz partján türelmesen vártak. Rövidesen kiderült, hogy a csapdába szorult fürdőzőkért a halászok rendszeresen bejárnak a csónakjaikkal, 2 euróért visszaszállítva őket a faluhoz.
Pár percnyi csónakút után az öreg horgász kitett minket egy kitaposott gyalogút végén. Ezen felsétálva sokkal rövidebb idő alatt újra a házak közt találtuk magunkat, mint odafelé a templom felől indulva.
Rövid sétát tettünk még a tradicionális algarvei házak közt, majd indultunk vissza Porchesbe.
6.nap
A napot újra a Benagil Beach-en kezdtük, tanulva a korábbi esetből időben elindulva, hogy semmi esetre ne késsük le a pontosan induló hajóutat.
Az indulásra várva egy fiatal pár szájából hallottuk meg az első magyar szavakat: “B…eg Mátyááás, tiszta víz lett mindeeen…” kelt ki magából a pár hölgy tagja, miközben a kenujukat a partra húzták. Le is vontuk a tanulságokat, miszerint: Magyarok mindenhol vannak, nagyon sok esetben ciki magyarnak érezni magunkat külföldön, a műanyag zárható hordót nem viccből adják…
A hajóút mindkettőnknek nagyon tetszett, olyan helyekre vittek be minket a kis csónakkal, amire simán azt mondtuk volna, hogy ide csak úszva lehet bejutni. A további szavak helyett álljanak itt az utazás során készült képek:
Mivel ez volt az utolsó teljes itt töltött napunk, ezért nem volt kérdés, hogy az első nap kedvencünkké választott Praia de Marinha-n töltsük az algarven töltött hátralévő időnket. A fürdőzés mellett felderítettük a Praia de Marinha fölötti sziklákon vezető túrautat. A kis ösvény a parkolóból indul, annak a partra vezető lépcsővel átellenes sarkából. A kis út több kilométeren át vezet, sok kilátópont mellett elhaladva.
Annyira megtetszett nekem a part, hogy eldöntöttem, hogy az este megpróbálok csillagívet fényképezni a képbe komponálva a tengert és a magas homokkő sziklákat. Mivel a Nap későn ment le, 11 óra is elmúlt, mire újra a partra értünk. A parkolóból 5 percnyi séta után találtam egy ideálisnak tűnő helyet, ahova felállítottam az állványt, majd elkezdődött a hosszú-hosszú percekig tartó kattintgatás.
Tudni kell, hogy egy szép csillagíves kép elkészítéséhez sokszáz kép és pár óra kint töltött idő szükséges. Kb. 1 óra elteltével a gép mellett állva arra lettem figyelmes, hogy az árusok, akik nap közben a partra vezető úton üldögélnek, és akik mellesleg a fenti parkolóban lakóautókban élnek, kutyástól megindultak valamerre. Kicsit feszélyezve éreztem magam a sötétben, úgyhogy szedtük a sátorfát és visszapakoltunk az autóba. Az elkészült kép a maga nemében ugyan értékelhetetlen, viszont nekem még egy emlék a partról, amit szépsége miatt nem hiszem, hogy bármi más felül tud múlni a jövőben.
7.nap
Más dolgunk sem maradt, mint búcsút venni a szállásadóinktól, visszaülni a kis Toyotába, majd visszautazni Lisszabonba. Igaz, hogy a gépünk csak este indult, viszont nem szerettünk volna kockáztatni, úgy terveztük, hogy minél hamarabb visszaérünk a fővárosba, és a maradék időben meglátogatjuk a Szent György várat (Castelo de São Jorge).
A főváros legmagasabb pontjára épült vár helyén évszázadok óta állt valamilyen erődszerű építmény. A város védműveit a mórok állították helyre a 10. században, a várat tőlük az európai seregek hódították el a keresztes hadjáratok alkalmával, az ez utáni időszakban a portugál királyok állandó székhelyeként funkcionált. A várból csodálatos panoráma nyílik Alfamára, Lisszabon belvárosára és a Tejo folyóra.
A várat elhagyva visszavezettünk a reptérre, ahonnan az esti órákban indultunk Budapest felé.
Az összesen Portugáliában töltött 10 nap a lisszaboni emlékekkel, a kollegákkal átmulatott estével, a mesés algarve-i töltött napokkal az egyik legemlékezetesebb nyaralásunk marad. Az utazás előtt elfogult Olaszország rajongó voltam, de nem fér kétség ahhoz, hogy Portugália átvette a képzeletbeli dobogó tetejét.
Mi mást mondhatnánk?
Obrigado, Portugal…
