Az útvonal letöltése GPX formátumban
Az útvonal letöltése KML formátumban
Túra hossza: 10 km
Szintkülönbség: 380 m
Túra időtartama: 4 óra
2020-ban utolsó túránk a Márianosztrától nem messze levő Galla csúcsok egyikére, a 479 méter magas Nagy-Gallára vezetett. Budapestről bő 1 órányi autózás után délután 1 óra körül értük el a sétánk kezdőpontját, a Csák-hegyi andezitbánya déli csúcskét, ill. a Máriakút v.m-et.
A megállótól 800 méterre délre keresztezi a főút a 
jelzésű turistautat, ennek közelében szerettünk volna parkolni, ami meglehetősen nehéznek bizonyult, mivel padka, vagy bármiféle parkolásra alkalmas beugró egyik oldalon sincs. Találtunk ugyan egy mezőgazdasági bekötő utat, ami sorompóval volt lezárva, viszont a sorompó és a főút közti susnyás elég szélesnek tűnt, hogy ne legyen útban az autó senkinek sem. Miközben centizgettem, hogy se az autó alját ne akasszam fel valami fatuskóra, se a laza földbe ne ragadjunk be sehol, megjelent egy középkorú fickó és elzavart, miszerint itt útban vagyok és különben is a múltkor is “lezúzott” egy ott parkoló autót, és persze az autó tulaja még rá volt kiakadva…
Jobb a békesség alapon visszamentünk a Máriakút megállóhoz, ahol sikerült leparkolni, az út melletti kis placcon.
A murvás beugróból indítottuk végül a túrát, akkor még nem is sejtettük, hogy nem a pár perccel azelőtti figura volt az utolsó, akinek nem tetszett az ottlétünk.
Ahhoz, hogy a jelzést elérjük át kellett kelni ugyanis az út melleti Damásdi-patakon. Erre két lehetőségünk volt, vagy a főúton visszasétálunk szűk 1 kilométert a már említett mezőgazdasági útig, vagy átmegyünk az autótól pár lépésre levő hídon és a patak másik partján toronyiránt megcélozzuk a jelzett utat. A hídon sem sorompó, sem egyéb jelzés nem volt, így teljes nyugalommal átballagtunk. A túloldalon sem volt más, csak pár elkerítetlen épület, egy kinti WC és néhány kapirgáló tyúk. Pár lépést tehettünk, mire egy öregebb ember jelent meg és kezdett kiabálni, hogy nagyon el vagyunk ám tévedve. Értetlenül álltunk a helyzet előtt, úgyhogy rá is kezdett a mondókájára, miszerint ez itt magánterület, az út melletti részen két kilométer hosszan ott minden az ővé, a miénk maximum a főút (?)… Különben se vigyük oda a vírust, úgy, mint ahogy sokan teszik és nem elég, hogy itt a kirándulók magánlaksértést követnek el, még őt fenyegetik mindennel (??)… Egyébként is látnunk kellene, hogy ez magánterület, hiszen itt tyúkok is vannak! (???) Mi mást tehettünk volna, megbánva tettünket elnézést kértünk a kedves úrtól és visszasiettünk az aszfaltos útra.
Szerencsénkre, mielőtt elértük volna a földutat egy jelzetlen csapást találtunk a patak felé, amit követve egy megfelelő átkelőhelyet találtunk. Ezzel sikerült pár perccel hamarabb elérnünk a jelzett turistautat.
A jelzést követve egy gyér erdős részen sétáltunk keresztül. Szerencsére elég hideg volt, ahhoz, hogy a traktornyomokban összegyűlt víz megfagyjon, így nem kellett a földes, saras úton végigdagonyáznunk. Az erdőt elhagyva utunk a Misa-réti patak mentén a régi Brjeska-bányai kőszállításra használt kisvasút nyomvonalán haladt. A közeli Ódamásd virágzó bányásztelepülés volt, azonban a lakosság az 1800-as évek elején Ipolydamásdra költözött, így pecsételve meg ezzel Ódamásd sorsát. Az egykori településből csupán egy ház maradt fenn.
Túránk első kilométerénél sétáltunk át a patak fölött átívelő kis vasúti kőhídon, a híd előtt közvetlenül a 
jelzésen tudtuk volna elérni a Vasutas-forrást. Mivel idő szűkében voltunk, és a forrás frissítő vizére sem volt szükségünk, így kihagytuk a viszonylag nagy szintkülönbséggel járó mászást a forrásig.
A kis hidat elhagyva kb. 300 métert haladtunk a Zuvári-hegyre induló, meredek, csúszós 
jelzésű útig. A 140 méter szintemelkedésű ösvény Zuvár (Ódamásd) várához vezet. A 13. században épült, 14. századra elpusztult várról nem igazán maradt fenn írásos emlék, a pár megmaradt falszakasz, ill. a kilátás hiánya miatt nem igazán érte meg ide felmászni. Annak ellenére sem vonzott a hegycsúcs, hogy szorgalmas geoláda keresőként egy újabbat tudtam volna a vár közelében kipipálni.
Utunk szinte szintemelkedés nélkül haladt a patakmedret követve. A jelzésről kb. 2,5 kilométer megtétele után kellett élesen balra letérni a völgybe vezető jelzésre. A völgyben átkeltünk a keskeny patakon, ami a mederben levő nagyobb köveken lépdelve nem jelentett semmiféle nehézséget.
A patak túlsó partjától szinte csak pár lépés, és a fák között balra megláttuk az egykori rozoga kunyhót, amit az elmúlt évben nagy gonddal a Bakancskoptató nevű blog szerzője újított fel. A felújított Bakancsos kunyhó történetéről itt és itt lehet olvasni.
A kunyhót magunk mögött hagyva, pár száz méterrel később láttuk meg a túránk célpontját, a Nagy-Gallát. Eddig kb. 3,5 kilométert tettünk meg, a séta maradék 1 kilométeres része tartogatta az igazi erőpróbát.
Az eddig követett kék jelzés lassú emelkedésbe ment át, majd a cél előtt pár száz méterrel egy kereszteződésbe torkollott. A itteni útjelző táblától pár lépésre indul az út utolsó igen meredek 
jelű szakasza, ahol szűk 300 méter táv alatt kellett legyűrni kb. 70 méter szintkülönbséget. Ez a szakasz igazán izzasztó volt, nagyon lassan tudtunk csak haladni a köves, csúszós kaptatón.
Ahogy felértünk a szabályos vulkáni kúp tetejére, csodálatos panoráma tárult elénk. Dél felé nézve látható volt a Pilis, a Dunakanyar, a Börzsöny déli, délnyugati hegyei. Tiszta időben látható mindezek mellett az Esztergomi bazilika és a Gerecse hegyvonulata is.
A csúcson nem töltöttünk sok időt az erős hideg szél miatt. A jól megérdemelt csúcscsoki elfogyasztása és a közeli geoláda megtalálása után rögtön indultunk is visszafelé, hiszen ekkor már kicsivel elmúlt 3 óra, így alig 1,5 óránk volt hátra a sötétedésig.
Lebotorkálva az útjelző tábláig eldönthettük, hogy visszafelé is a már bejárt utat kövessük, vagy válasszuk a 
jelzést, ami a Galla-tisztáson keresztül, a Varjú-hegy mellett elhaladva vezet vissza a Vasutas-forrásig. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk nem kockáztatunk, tudjuk mi vár ránk a már ismert úton, így, ha ránk is sötétedik, akkor sem esünk kétségbe.
A visszaúton már fotózni sem álltunk meg, így is, mire újra elértük a Bakancsos kunyhót, és átkeltünk a Misa-réti patakon, elkezdett leszállni az este. Az út utolsó 1,5 kilométerét a telefonjainkkal magunk elé világítva tettük meg, majd szinte koromsötétben értünk vissza az autóhoz.
